Az estve
A nap már majdnem teljesen eltűnt. Csak a gyönyörű égboltotot nézem, miként festi be a nap a felhőket különböző színekkel. Már csak pár ember szállingózik az utcán, a hűvös hidegbe. A széltől lassan mozognak a csupasz fa ágai. Csak pár autó elsuhanását lehet hallani a távolból, amint egy fénycsóvával megvilágitják ablakom üvegét. Csak állok itt, bámulom a tájat és azon gondolkozom, hogy lehet valami ennyire gyönyörű. Jó érzéssel tölt el a kihalt utcákat végigtekinteni amiken nap mint nap átsétálok. Új értelmet nyernek szemeim által.
Az idő elteltével észreveszem hogy már sötét van. A boldogságom nagyon hamar elillan, elkezdek gondolkozni. Észreveszem azt, hogy egyedül vagyok. A múltban történt dolgok csak úgy villanak fel az emlékezetemből. Ekkor rájövök hogy nem vártam az estét. Félek tőle, hiszen ilyenkor nézek szembe saját magammal, ilyenkor gondolom túl a dolgokat, ilyenkor születnek borzalmas gondolatok a fejemben.
Miért van ennyi szörnyűség a világban? Miért kell úgy bántani a másikat, hogy nem is ismerjük őt? Az egy indok arra, hogy a másikat megbántsuk, hogy különbözik tőlünk? Miért kell azt a földbe tiporni akinek ígyis van elég gondja? Mit ártott nekünk az aki egy ballépés miatt az utcára került? Miért gondoljuk azt hogy velünk ez nem történhet meg akármelyik pillanatban? Miért kell elítélni őt azért mert az élete mélypontjában az alkohol után nyúlt? Gondold át, próbáld beleképzelni magad. Lehetetlen ugye? Te aki éled az életed bele sem gondolsz ezekbe, pedig ebben élsz. Ebben a világban ahol ezek történnek, és mégsem érdekel. Nem érdekel, az ha bántanak valakit, legyen az idegen vagy ismerős. Csak a saját érdekeid tartod szem előtt. De mi lesz veled akkor ha majd fordul a kocka és neked nem segít senki?
Úgy érzem, talán jobb lenne csak egyedül lenni. Sétálni csak és gyönyörködni abban mit látnak szemeim. A csodás természet, aki nem bánt senki, de őt annyian bántják. Talán ő lesz az út a boldogságomhoz. Talán majd ő segít rajtam.
Az idő elteltével észreveszem hogy már sötét van. A boldogságom nagyon hamar elillan, elkezdek gondolkozni. Észreveszem azt, hogy egyedül vagyok. A múltban történt dolgok csak úgy villanak fel az emlékezetemből. Ekkor rájövök hogy nem vártam az estét. Félek tőle, hiszen ilyenkor nézek szembe saját magammal, ilyenkor gondolom túl a dolgokat, ilyenkor születnek borzalmas gondolatok a fejemben.
Miért van ennyi szörnyűség a világban? Miért kell úgy bántani a másikat, hogy nem is ismerjük őt? Az egy indok arra, hogy a másikat megbántsuk, hogy különbözik tőlünk? Miért kell azt a földbe tiporni akinek ígyis van elég gondja? Mit ártott nekünk az aki egy ballépés miatt az utcára került? Miért gondoljuk azt hogy velünk ez nem történhet meg akármelyik pillanatban? Miért kell elítélni őt azért mert az élete mélypontjában az alkohol után nyúlt? Gondold át, próbáld beleképzelni magad. Lehetetlen ugye? Te aki éled az életed bele sem gondolsz ezekbe, pedig ebben élsz. Ebben a világban ahol ezek történnek, és mégsem érdekel. Nem érdekel, az ha bántanak valakit, legyen az idegen vagy ismerős. Csak a saját érdekeid tartod szem előtt. De mi lesz veled akkor ha majd fordul a kocka és neked nem segít senki?
Úgy érzem, talán jobb lenne csak egyedül lenni. Sétálni csak és gyönyörködni abban mit látnak szemeim. A csodás természet, aki nem bánt senki, de őt annyian bántják. Talán ő lesz az út a boldogságomhoz. Talán majd ő segít rajtam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése