Az estve
A nap már majdnem teljesen eltűnt. Csak a gyönyörű égboltotot nézem, miként festi be a nap a felhőket különböző színekkel. Már csak pár ember szállingózik az utcán, a hűvös hidegbe. A széltől lassan mozognak a csupasz fa ágai. Csak pár autó elsuhanását lehet hallani a távolból, amint egy fénycsóvával megvilágitják ablakom üvegét. Csak állok itt, bámulom a tájat és azon gondolkozom, hogy lehet valami ennyire gyönyörű. Jó érzéssel tölt el a kihalt utcákat végigtekinteni amiken nap mint nap átsétálok. Új értelmet nyernek szemeim által. Az idő elteltével észreveszem hogy már sötét van. A boldogságom nagyon hamar elillan, elkezdek gondolkozni. Észreveszem azt, hogy egyedül vagyok. A múltban történt dolgok csak úgy villanak fel az emlékezetemből. Ekkor rájövök hogy nem vártam az estét. Félek tőle, hiszen ilyenkor nézek szembe saját magammal, ilyenkor gondolom túl a dolgokat, ilyenkor születnek borzalmas gondolatok a fejemben. Miért van ennyi szörnyűség a világban? Miért ke